A latinból fordítva azt jelenti, hogy sokszoros megkeményedés. Az orvostudománynak ez az idegrendszerre vonatkozó kifejezése azonban a beteg pszi­chés alapmintáját is éppolyan jól jellemzi. Saját magával és a világgal szemben is rendkívüli keménységgel viseltetik, ami gyakran a saját igényeivel szembeni kíméletlenségben, acélosan kemény alapelvekben és túlzó morális elképzelésekben fejeződik ki. A központi idegrendszer megkeményedései nem­ritkán a központi élettémák megkeményedéseit testesítik meg.

Az idegek és különösen az idegek és az izmok közötti össze­köttetések megkeményedése mutatja, hogy mennyire nincs kapcsolat a beteg egyéni életszükségletei és a külvilág követel­ményei között, és ő maga is mennyire csekély készséget mutat arra, hogy ezek között közvetítsen. Az orvostudomány máig nem biztos benne, hogy mi az SM testi alapja. Biztos csupán az, hogy az idegek myelinburka leépül, ami hosszú távon az idegek vezetőképességének elveszítéséhez vezet.

A betegségnek annyi arca és tünete van, hogy kezdetben gyakran félrediagnosztizálják. Mikor pedig kész a diagnózis, akkor is szívesen elhallgatják a beteg elől, mivel a hagyomá­nyos orvoslás nem tudja kezelni , a betegség pedig kö­nyörtelen. Ez a már magában is kérdéses eljárás az SM-bete­gek. esetében különösen ostoba, ugyanis a diagnózis nélkül a lelki mintájuk alapján most aztán valóban kilátástalan helyzet­ben vannak. Mivel az az igényük, hogy több mint jól működjenek, és mindent százszázalékosan csináljanak, és még ennek tetejében arra is hajlamosak, hogy mindenért saját magukat okolják, a betegség okozta számos kiesés kétségbeesett helyzetbe, taszítja őket. Ez néha olyan messze megy, hogy egyene­sen megkönnyebbülnek, amikor végre megtudják a diagnózi­sukat. Végre megszabadulnak a szimulálás és a „minden alól kivonja magát” vádjától, és végre kaptak egy ürügyet arra, hogy legalább egy kicsit engedjenek saját tökéletességükből. Most már nem kell mindent tudniuk.

Az a tény, hogy fogukat összeszorítva minden kudarcért saját magukat hibáztatják, még egy jó adag makacssággal is párosul. Ez pedig szintén veszélyt jelent a megfelelő értelme­zések szempontjából. Itt még egyszer utalnunk kell arra, hogy sohasem értékítéletről van szó, még akkor sem, ha néha a nyelvnek köszönhetően ez a benyomás alakul ki az ember­ben, hanem mindig értelmezésről. Ha az ember az életet an­nak minden jelenségeivel együtt értelmezi, attól az nem jobb vagy rosszabb lesz, hanem értelmet kap.

A sokfélesége ellenére a tünetek egy alapmintát követnek. A gerincoszlop gyakori fájdalomérzékenysége a mélyben le­zajló krónikus gyulladásos folyamatokból származik. Az őszinteség körül egyre dagadó konfliktust azt jelzi, hogy az őszinteség, a színlelés és az, hogy gerincesnek mutassa magát az ember, fájdalmakkal jár. Más fájdalomérzetek is hozzátar­toznak ehhez az összefüggéshez. Sok beteg panaszkodik láb­ fájásról, és ez arra vall, hogy milyen nehezükre esik az út, ami többnyire nem az ő útjuk. A láb- és lábszárfájdalmak valóban ledönthetik a lábukról az embereket, arra kényszerítik őket, hogy leereszkedjenek, illetve leüljenek és elfogadják saját fáj­dalmas gyengeségüket. És persze hátborzongatóan hangzik a fülükben az a közhiedelem, hogy a betegség fájdalommente­sen zajlik le. Az érzészavarok kifejezik, hogy a betegek a testük és a lelkük egyes részeibő1 már semmit sem éreznek, és ezzel semmit sem érzékelnek. Még azt sem veszik észre, ami­kor az orvos beleszúr egy tűt a húsukba. A megérintett tárgyak is veszélyessé válhatnak a számukra, ugyanis azt sem érzik, ha megsérülnek. Ténylegesen a külvilág és annak hatásainak ki­kapcsolásáról beszélhetünk. Az ilyen kikapcsolás más tünetek­ben is megnyilvánul. Ilyen pl. a reflexek gyengülése, ami a teljes reflexkiesésig mehet. A reflexek az idegrendszernek az ingerekre adott legegyszerűbb reakciói. A reflexek nélküli em­berek a külvilágra való legősibb öröklött reakciós lehetőségü­ket vesztették el, illetve adták fel. A szó legszorosabb értelmé­ben reakciómentesek. Még ha ingerlik is őket, akkor is némák maradnak, és nem válaszolnak már az életre és az élet adta feladatokra és kihívásokra.

Ennek felel meg a gyakori, idősza­kosan fellépő apátia. Az „apátia” szó szerinti jelentésében még egy lépéssel tovább megy, ugyanis „nem szenvedni”-t jelent (görögül a = nem és pathos = szenvedni). Ezzel jelle­mezhető az a tipikus renyheségbő1 fakadó vonakodás, hogy részt vegyen az életben és együtt szenvedjen a többiekkel. Hogy is vehetnének részt mások életében, hogy érdekelhetné őket a mások sorsa, amikor a sajátjukkal sem éreznek együtt, mint ahogy ezt az érzészavarok is bizonyítják. A zsibbadtság és a kábaság érzése gyakran az első tünet, és olyan fokozato­san kezdődhet, hogy a betegekben csak későn tudatosul a saját helyzetük.

Ezzel párosul a majdnem mindig fellépő erőtlenség. A bete­gek fokozatosan észreveszik, hogy minden nagyon kifárasztja őket, és már alig tudják elvégezni mindennapi tevékenységei­ket. Az élet a szó legvalódibb értelmében túlságosan fárasztó­vá vált a számukra. Végül sokszor már a lábukat sem tudják megemelni, a kábító gyengeség meggátolja, hogy sokszor meglévő becsvágyuknak engedve előrehaladjanak és magasra jussanak az életben. A külső testi bénulás a belsőnek leképző­dése. Eleinte még gyakran megpróbálnak az életbe csimpasz­kodni a betegek azzal, hogy minden szalmaszálba beleka­paszkodnak. Amikor átvitt értelemben már régen bottal járnak, akkor is vonakodnak egy ilyen harmadik láb segítségét elfo­gadni, amely újra kiszélesítené az életük alapját. Mind a séta­bot, mind az oly sok rémülettel körülvett tolószék is óriási megkönnyebbülést hozhat, ha a betegeknek sikerül rávenniük magukat arra, hogy elfogadják a segítséget.

Az ujjakban és a kézben jelentkező bénulási jelenségekig terjedő erőhiány mutatja, hogy a betegnek nincs ereje ahhoz, hogy kézbe vegye az életét. Mindkét szinten képtelen már arra, hogy megragadjon, kézbe vegyen valamit. Úgy érzi ma­gát, mintha belül is megbénult volna. A gyakorta fellépő bénító fáradtság szintén hozzátartozik a képhez. Egyes betegek 1ő órát is alszanak naponta, átaludva ezzel az életük több mint a felét. A késői ébredés után azt mondják, hogy úgy érzik magukat, mintha „el lennének kábít­va”. Jellemző módon süketek a saját életük kihívásaival és saját igényeikkel szemben. A levertség érzése demonstrálja,

hogy az ember az élete folyamatában már le volt verve, és aligha várható el tőle, hogy saját erejéből befusson a célba. Itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy az éber élettel szembeni védekezés egy jó adagját fojtotta a testébe a beteg, és most az is együtt rezeg a fáradtsággal. Gyakran hallani a betegektő1, hogy legszívesebben az egész nyomorukat átaludnák. Más­

részt azonban rendkívüli erőfeszítésükbe kerül az élet. Min­den, még a legkisebb apróság is rettenetesen kifárasztja őket. Amikor a saját karjuk mázsás súlynak tűnik, hogyne lenne nehéz a konyhakés is. Az ilyen ólomnehéz súlyok mutatják a terhet, amely átvitt értelemben is ránehezedik a betegekre. Kézenfekvő a gyanú, hogy van valahol egy lék, amelyen ke­resztül elszivárog az energia. Ezt a lyukat valószínűleg sikerült az orvostudománynak felfedeznie: az immunrendszer vizsgá­latainak eredményei arra utalnak, hogy az SM egy autoag­ressziós betegség. Minden rendelkezésre álló erőt elszív az embernek a saját maga ellen folytatott harca, úgyhogy a külsőéletre alig marad már valamennyi.

A további tünetek a húgyhólyagot érintik, azt a szervet, amely elernyedhet, de nyomást is ki tud fejteni. Sok SM-beteg­nél itt is a gyengeség áll az előtérben. Nem tudják már tartani a vizeletüket, azaz a legcsekélyebb indítóok következtében túlcsordul a hólyagjuk. A tünet a korai gyerekkorba kényszeríti vissza a beteget, amikor az ember még képtelen arra, hogy kontrollálja a testi funkcióit és a saját életét. A fent ki nem sírt könnyek, amelyeket az SM-betegek a maguk reakciómentessé­gében és érzelmi blokkolásukban nem éreznek a sajátjuknak, alul csordulnak ki, ahol senki más nem veszi észre rajtuk kívül. Ez az eltolt sírás változhat újra vissza a teljesen kifejlett betegség fázisában, amikor a védekezés összeomlik a szenve­dés súlya alatt. Nem ritka, hogy ilyenkor sírórohamok kerítik hatalmukba a beteget, s ezek senki számára nem olyan kíno­sak, mint neki magának. A legcsekélyebb apróság, pl. egy megható filmjelenet felszabadítja a régóta ott torlódó lelki ár­vizet, és megindulnak a könnypatakok. Az is lehet, hogy fo­lyamatosan szivárog a könny és mutatja a betegnek, hogy mennyire közel van hozzá, hogy eltörjön a mécsese. Kedély­állapotuk most cseppet sem száraz életet tükröz, az állandóan nedves szemek elárulják, hogy ott bent, a lelkük mélyén mennyire megérintette őket valami. Ez általában véve érvé­nyes a kifelé érzelemmentesnek, keménynek látszó emberek­re. Ahol aztán átszakad a duzzasztógát, az érzelmi kitörések egészen más emberre vallanak.

A húgyhólyaggyulladásokban az elengedés konfliktusa ölt testet. Égető szükséggé válik. A tünet folyamatosan az elenge­dés aktusára kényszeríti a beteget, anélkül hogy magából vagy a lelkéből sokat tudna adni. Nemcsak azt demonstrálja, hogy mennyire szüksége van arra, hogy elengedje, kiadja magából, ami benne van, hanem azt is, hogy ez milyen nehezére esik és mennyire fájdalmasan éli meg.

Az ugyancsak tünetként jelentkező vizelet-visszatartás majdhogynem a hólyaggyengeség ellenkezője. A vizelet vis­szatartása testesíti meg, hogy mennyire visszatart minden lelki dolgot a beteg. Hogy az egész történés nem csupán a test történése, azt az a tény mutatja, hogy a hólyag sírós túlcsordu­lása a vizelet teljes visszatartásával váltakozhat. Az ember sa­ját lelki árvizének visszatartása a lelki alaphelyzet egyik jel­lemző tünete.

A további tünetként társuló beszédproblémák ugyanazt a drámát illusztrálják. A szótalálási nehézség jelzi, hogy a bete­geknek nincsenek szavaik. Némák. Amikor pedig már az is problémát jelent a számukra, hogy egy összefüggő mondatot kimondjanak, az önkifejezésre való képességük is jelentősen sérül. Az a nehézségük, hogy az összefüggést megőrizzék és egy egész, önmagában értelmes mondatot képezzenek, a be­tegség egyik további jellegzetességét, az általános összefüggé­sek zavarát mutatja. Az az élet, amelyet a beteg él, és a saját lénye összeegyeztethetetlen egymással. A koordinációs prob­lémák más területeken is döntőek. Már azelőtt gátolják a bete­gek mozgását, hogy megbénulnának. A rossz koordináció kö­vetkeztében alakul ki a betegségre jellemző és a részegekére hasonlító bizonytalan járás. Az érintettek szinte átimbolyog­nak az életen, és csak nagyon korlátozottan tudnak a saját izmaik fölött rendelkezni. Ez a meghatározhatatlanság az álla­potuk általános jellemzőjévé válik. A betegség a jó és a rossz Időszakok előre megjósolhatatlan váltakozását mutatja azt, hogy a betegek csak az adott pillanatban lehetnek biztosak. A test síkján az idegek és az izmok közötti összeköttetés jelenti a beteg gyenge pontját. A hagyományos orvoslás sze­rint az SM mindenekelőtt egy degeneratív ideg-izom gyulla­dás, tehát krónikus konfliktus uralkodik az információt vezető és kivitelező mozgásszervek közötti összeköttetési pontokon. A hírek továbbítása kérdésessé válik. A szótalálási nehézségek esetén a betegek már nem továbbítják az információjukat a házastársuk felé, és ezzel elveszítenek egy jelentős lehetőséget arra, hogy befolyást gyakoroljanak a környezetükre. Amilyen mértékben nem tudják már szavakkal befolyásolni a környeze­tüket, olyan mértékben veszítik el azt a képességüket is, hogy irányítsák. Azoknak az embereknek a számára, akiknek min­denre kiterjed a belső kontrolljuk, a verbális kontrollvesztés szörnyű fenyegetést jelent. Ha a beteg írásban próbálja megér­tetni magát a környezetével, akkor a karok fenyegető bénulása válik rettenetes félelemmé. A befolyásolásra és a kontrollra való törekvés magyarázza, hogy miért szervezik meg egyes betegek olyan jól az életüket, és miért tudott létrejönni az SM-betegek rendkívüli mértékben szervezett támogató közös­sége. Különösen azok a betegek, akik a saját problémájukat legyőzték, találnak itt jó terepet belső mintájuk számára, mivel nem arra használják, hogy a saját feladatuktól eltérítse őket, hanem ellenkezőleg, arra, hogy más betegek tükrében felis­merjék saját magukat, s így ez egy csodálatos megoldási lehe­tőséget jelent. Hasonló irányba mutatnak a memóriaproblémák. A betegek már semmit sem tudnak megjegyezni, ezért beszélgetni sem lehet velük. Arra sem képesek, hogy konkrétan válaszoljanak sem a beszélgetőpartner, sem az élet szavára. Kézenfekvő, hogy aki nem tud felelni, nem is tud semmilyen felelősséget sem viselni. Dacára annak, hogy a betegségük mindezt világo­san érthetővé teszi a számukra, az aktív és becsvágyó pácien­sek ritkán ismerik el és gyakran nem akarják elfogadni, hogy rokkantak lettek. A rokkantság pedig jogilag is felmenti őket a saját magukért való felelősség terhe alól.

A koncentrációs képesség elveszítése mutatja, hogy képtele­nek egy dolognál maradni. Az SM-betegeknek alapvető kész­tetésük van arra, hogy mereven ragaszkodjanak az álláspont­jaikhoz, még akkor is, ha csak ritkán vannak abban a helyzet­ben, hogy ezeket másokkal szemben megvédjék vagy akár keresztülvigyék. Az igén1eikre a nyakasságig, sőt a szemel­lenzőségig menő állhatatosság és elvhűség jellemző. A kon­centrációs képesség csökkenése ugyanúgy, mint a húgyhólyag túlcsordulása a test egy kísérlete arra, hogy önmagán segítsen. Koncentráció nélkül lehetetlenné válik az érintett számára, hogy továbbra is a megszokott, bejáratott keréknyomokban haladjon. Ellenkezőleg, állandóan kizökken a kerékvágásból, elfelejti, hogy épp mirő1 beszélt, és újra kell tájékozódnia.

A betegek a valóságot is elvesztik a szemük elől, mivel a látásuk is gyakran károsodik. A sajátos, világos villámokhoz hasonló fényjelenségekben az organizmusnak azt a próbálko­zását látjuk, hogy mégis megpróbál valami fényt csiholni, hogy lásson. Nyilvánvalóan olyan dolgokat látnak, amelyek nem léteznek. Gyakran fátylat is tesznek a szemük elé, és időszakonként meg is vakulnak. Amikor pontosan a fél látóte­rük esik ki, akkor egyszerű az értelmezés: az ember a (saját) valóságának csak az egyik felét látja. A gyakran fellépő kettős látás egy veszélyes kétértelműségre hívja fel a figyelmet. A betegek morális és etikai elképzelései gyakran annyira szigo­rúak, hogy ami van, annak egyszerűen nem szabad lennie. Erre is utalhatnak a kettős képek. A valóság, anélkül hogy az ember észrevenné, kétféle mércével mérődik.

A dupla optika arra utal, hogy az ember két, egymással összeegyeztethetetlen világban próbál meg egyszerre élni. A saját igényeinek a világa és a külvilág támasztotta követelmé­nyek összeegyeztethetetlenek egymással, amiért is a legtöbb páciens tudattalanul elhatározza, hogy drasztikusan letompítja .saját érzéseit és érzékelését, vagy egyáltalán nem is fogadja be őket. A dupla képek azonban elárulják, hogy a saját elkép­zelések az árnyékban ugyan, de tovább léteznek, és innen kelnek versenyre a külvilággal. Az SM-páciensek úgyszólván két – egymással harcban álló – világ gyerekei. A két világ közül egyikben sem tudnak igazán feloldódni, és így ott ülnek két szék között a földön. A két, egymással átfedésbe nem hozható érzékelés gyakran oda vezet, hogy az ember beleszé­dül. A mechanizmus ugyanaz, mint a tengeribetegség eseté­ben. Egész egyszerűen a csalás, illetve a szédelgés esete forog fenn.

A gyakran fellépő egyensúlyzavarok is ide tartoznak. Elárul­ják, hogy milyen kevéssé vannak a betegek lelkileg harmóniá­ban. Ingó talajon mozognak. Gyakran úgy írják le a tapasz­talatot, hogy a talaj süllyed a lábuk alatt, mintha folyami ho­mokon járnának. Úgy kell előreküzdeniük magukat, mint egy kötéltáncosnak, vagy mintha közben egy keskeny párkányon egyensúlyoznának. Az az érzés, hogy mintha részegek lenné­nek, elveszítik a lábuk alól a talajt, mutatja, hogy milyen ke­véssé szilárd és megbízható a saját bázisukkal való kapcsola­tuk és a lelki talajba vert gyökerük. A keskeny hídon egyensú­lyozó és a lezuhanástól rettegő ember félelmével élik meg az életet és a szakadék közelségét. A betegség előrehaladtával tényszerűen egyre fokozódik a leesés veszélye. A ki nem élt árnyék azzal fenyegeti a pácienst, hogy a maga befolyása alá vonja.