Két évtizede kezdődött a Békés megyei SM betegek összefogásának a története: a 20 éves jubileumra a gyulavári kastélyba gyűltek össze a betegek, köztük sokan, akik hosszú évek óta tagjai a közösségnek, sőt az egykori alapítók közül is többen ott tudtak lenni a találkozón.
A Viharsarokban a néhány fős klub megalakításától hosszú utat tettek meg addig, míg az ország egyik legaktívabb egyesületévé fejlődött a Békés megyei civil szervezet. A múltidézés mellett fontos hangsúlyt kaptak a jelen kihívásai is, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy az otthonápolás és a szolgáltatások fejlesztése révén azok a betegek is érezhessék a közösség támogató erejét, akik állapotuk miatt már nem lehetnek aktív részesei a programoknak.


– Bár már nehezen jönnek a szavaim, örülök, hogy veletek lehetek – köszöntötte az összegyűlt betegtársakat szeptember 18-án a gyulavári kastély Himnusz-termében Szilágyi Julianna, akinek a kezdeményezésére 1989-ben elkezdték megszervezni a sclerosis multiplexes betegek klubját. Visszaemlékezése szerint akkoriban az első országos SM napon egyedüli Békés megyeiként vett részt, ott kapott bátorítást a kezdetekhez, s ezt követően vágott bele a szervezkedésbe. Három hónappal később 18 beteggel megtartották az első összejövetelt.


– Akkoriban a patronáló orvosokon és néhány segítőkész emberen kívül csak magunkra számíthattunk. Idővel azután szerencsére egyre többen lettek, akik a betegek részéről felismerték a közösségbe tartozás fontosságát, a támogatók részéről pedig azt, hogy jó ügyért fogtunk össze – fogalmazott Szilágyi Julianna.


– Nektek is köszönhető, hogy ma itt állok – mondta Kónya Ilona, a megyei egyesület alelnöke. – Tizenöt évvel ezelőtt, amikor először jöttem el a klubba, nem voltak ambícióim, csak eljártam az összejövetelekre és rendezvényekre, ismerkedtem és figyeltem. Átéreztem, hogy az SM-en túl is van élet, a többiektől sokat megtanultam a világról és önmagamról is. Rájöttem, hogy csak rajtam áll, elfogadom-e a segítséget, mert ha nevetek, a világ velem nevet, de ha sírok, az senkit sem érdekel. Ha én magam nem tudok változtatni, nem lehet rajtam segíteni – vallt érzéseiről Kónya Ilona.